4. fejezet

Alig, hogy beléptem a házba anya egyből letámadott. Még a cipőmet se volt időm levenni, vagy a táskámat letenni, egyből ott termett előttem csípőre tett kézzel.

- Hol voltál eddig? Fél óra múlva indulnunk!- felháborodva nézett rám.

- Én…- kezdtem, de megragadott a karomnál fogva és elkezdett húzni az emelet felé.

- Már előkészítettem neked a ruhádat, csak át kell öltöznöd a hajadat pedig, bontsd ki, kérlek- becsukta mögöttem a szobaajtómat és a szekrényhez húzott, amin kint lógott a fehér, zöld mintás ruhám.

- De anya- álltam meg a szoba közepén.- Még is hova megyünk? Este hat van.

- Már mondtam múltkor is kicsim, hogy- a szekrényem felé fordított és meglökött, hogy induljak öltözni,- apád barátjához megyünk át vacsorázni. Ő szerezte nekünk ezt a házat.

- Ohh… valami rémlik- levettem a fogasról a ruhámat és elkezdtem átöltözködni, anya közben a sminkes asztalomnál kutakodott.

- Van egy veled egy idős fia- kivett valamit az egyik fiókomból.

- És?- néztem rá, miközben levettem a nadrágom.

- Csak jó lenne, ha összebarátkoznátok. Tudod, hogy legyen valaki, akit ismersz, aki esetleg körbe vezet a városban.

- Igazából anya, van pár osztálytársam, akik egész jó fejek…

- Rendben kicsim, de akkor is- belebújtam a ruhámba.

Anya oda jött és segített felhúzni a zipzárt, igazából csodálkoztam, hogy ezt a ruhát választotta, mivel pántos volt és kilátszott alóla a lapockámon lévő tetoválás, de inkább nem szóltam semmit. Kegyetlenül kitépte a hajamból a hajgumit, persze nem fájt, csak éreztem az elszántságot a mozdulatában. Fogott egy fésűt és átkefélte vele a hajamat, majd egy csattal összefogta a felső részét. Utasított, hogy forduljak meg, engedelmeskedtem. A nyakamba akasztotta az ezüst nyakláncot, amit a nagyitól kaptam tavaly szülinapomra, egy csepp formájú áttetsző ékkő fityeget rajta. Mondta, hogy szedjem le a sminkem és tegyek fel újat, hát így tettem, ő addig kiment a szobámból, gondolom, hogy még elintézzen pár dolgot Josh körül. Pont akkor értem le a lépcső aljára mikor anyu már kiáltani akart, hogy menjek le. Felvettem az előre kikészített fehér topánkámat. Mindenki készen állt az előszobában. Anya még gyorsan ellenőrizte, hogy minden megvan-e, majd útnak indultunk. Nem laktak messze, sőt elég közel, de még is kocsival mentünk. Tegyük hozzá, hogy apa sose szeretett gyalogolni, minden hová kocsival ment és csak nagyon ritkán gyalogolt. Egy háromszintes ház előtt parkoltunk le. A legtöbb ablak ki volt világítva az egyik mögött még mozgolódtak is.

- Jól van gyerekek- fordult hátra anyu hozzánk.- Legyetek illedelmesek, és kedvesek. Ha kérdeznek, válaszoljatok!

- Rendben- bólintott Josh, én csak a szememet forgattam és már ösztönösen vártam Marco válaszát anya kijelentésére, de az nem jött.

Láttam anyán, hogy neki is eszébe jutott Marco, így gyorsan előre is fordult. Majd egy „Na, menjünk.” kijelentéssel kiszállt a kocsiból, mi pedig követtük. Apa ment előre, mivel ő ismerte a legjobban a vendéglátóinkat. Miután apa becsöngetett, anya mellé állt, mi pedig Josh-sal jó gyerekek módjára beálltunk mögéjük és felvettük a kisangyal arcot. Régen Marcoval mindig közre fogtuk ilyenkor Josh-t, de most csak egyedül én álltam mellette. Lenéztem rá és láttam rajta, hogy kicsit ideges. Talán csak a vendégség miatt, de lehet, hogy neki is Marco hiányzik. Az az egy biztos, hogy most először mentünk így családostul látogatóba apa valamelyik ismerőséhez. Pillanatok múlva kinyílt az ajtó és egy apával körülbelül egy idős férfi mosolygott ránk, vagy is apára.

- Daniel!- üdvözölte apát egy baráti öleléssel.

- Brian! Örülök, hogy újra látlak- mosolygott apu kedvesen.

- Gyertek be, gyertek be- állt arrébb az imént Briannek nevezett férfi, követtük anyáékat a házba, Josh kicsit mögém jött, hogy valamennyire takarásban legyen.

- Elenorára még emlékszel, gondolom- kezdte apu miután becsukódott az ajtó.

- Hát, persze-, mosolygott a férfi.- Elragadó mennyasszony volt.

- Jaj, köszönöm- pirult el anyu egy kicsit.

- És ők a gyerekek. A lányom Alexis- apu kicsit arrébb állt, hogy Brian jobban szemügyre tudjon venni minket.

- Olyan elbűvölő, mint az anyja- elmosolyodtam és azt hiszem megköszöntem a bókot, de nem voltam benne biztos, mert közben bejött a szobába egy nő is.

- Hát végre itt vagytok- mosolygott kedvesen.

- Suzy- mosolygott apu és két puszit nyomott az arcára, majd anya is ugyan így tett.- És ő Josh a legkisebb fiam- folytatta apa a bemutatást.

- Nagyon örülök- rázott kezet vele, Josh csak motyogott valami köszönés félét.- És a nagyobbik fiú?- nézett apára, Josh ismét mögém jött és elkezdte piszkálni a ruhám hátulját, mire hátra nyúltam a bal kezemmel és megszorítottam a kezét.

- Majd később- mosolygott apa kedvesen.

- Rendben. Gyertek beljebb.

- Mindjárt kész a vacsora- mosolygott Suzy.

Mindannyian begyültünk a nappaliba, de még nem ültünk le, vagyis apa, Brian és Josh igen, mi anyával állva maradtunk, Suzy meg visszament a konyhába.

- És a te srácaid?- hallottam magam mögül apa hangját.

- Mindjárt jönnek, McKeena-t teszik rendbe.

- Értem.

Alig, hogy ezt megbeszélték lépések hallatszottak, amik az emeletről jöttek le. Anya maga felé fordított, megnyálazta az ujját és végig húzta a szemem alatt.

- Anya- toltam el a kezét.

- Jól van, jól van- elvette a kezét az arcomtól.

- Áhh itt is vannak- hallottam meg Brian hangját, anya átnézett mögöttem és elmosolyodott.

Hallottam, hogy apáék felállnak a kanapéról, így hát én is megfordultam. Két fiú állt a nappali ajtajában, az egyik egy két éves kislányt tartott a karjában és az előtte álló fiú félig eltakarta az arcát így nem láttam rendesen. De feltételeztem, hogy az lehet az idősebb, aki a kis lányt fogja.

- Ő a kisebbik fiam Brent- a neve hallatán belépett a fiú és kedvesen üdvözölt mindenkit.- És ő az idősebbik fiam, Brian, valamint a lányom McKeena- az említettek felé néztem és elképedtem. Ekkora véletlen az életben nincsen.

- Helló- mosolygott kedvesen, majd mi előtt mindenkin végig nézett volna a húgához fordult.- Köszönj szépen McKenna- a kislány szégyenlősen elfordult.- Kicsit félénk- nézett ránk bocsánatkérően.

- Semmi gond, Alexis is ilyen volt kicsinek, igaz?- nézett rám apu, éreztem, hogy elpirulok.

- Igen… biztos- morogtam.

- Lexi?- felpillantottam és Brian összeszűkült szemekkel nézett rám.- Lexi!- mosolyodott el mikor végre biztosra felismert.

- Ismeritek egymást?- kérdezte anyu meghökkenve.

- Egy osztályba járunk- válaszoltam.

- Nem is mondtad- kezdte apu.

- Nem tudhattam- néztem rá.

- Igaz.

- Kész a vacsora- jött be Suzy a nappaliba.

Mindenki elindult az ebédlőbe, Josh szorosan mögöttem maradt, nem értettem mi üthetett belé, bár mióta Marco elment elég furcsán viselkedik, visszahúzódik, de csak ha társaságban van. Megfogtam a kezét és megszorítottam. Az asztalnál is szorosan mellém ült és egész végig csöndben volt, pedig mindenki beszélgetett és nevetett. Főleg apáék régi történeteit hallgattuk. A kaja nagyon finom volt és miután mindenki végzett, apa elment az idősebb Briannel a dolgozó szobába, szivarozni gondolom, meg beszélgetni. Anya segített Suzynak leszedni az asztalt és mosogatni. Suzy megkérte Brentet, hogy fektesse le McKeenat, akin egyértelműen látszott, hogy mindjárt elalszik. Én és Josh pedig felmentünk Brian szobájába mivel a vacsoránál szó esett arról, hogy Brian gitározik és Joshnak egyből felcsillant a szeme. Mindig imádta a gitárokat, főleg azt szerette mikor Marco gitározott és énekelt is hozzá neki.

Kicsit féltem, hogy mikor Brian fog gitározni megint magába fog fordulni, de e helyett még élénkebb lett és Brian még meg is engedte neki, hogy játsszon a gitárján. Ahogy néztem őket, akaratlanul is Marcot láttam Brianben, ahogy tanítja az öcsémet. Elmosolyodtam, Josh rám nézett és ő is szélesen elmosolyodott. Talán neki is pont Marco járt a fejében. Gondolatban megráztam magam és leültem az öcsém mellé.

- Mióta játszol?- kérdeztem Brianre nézve.

- Nem tudom pontosan, de már egy jó ideje.

- És ezzel is akarsz foglalkozni?- kérdezett bele Josh.- Mert nagyon jól tolod- Brian felnevetett, mire elmosolyodtam.

- Köszi-, nézett az öcsémre.- Valószínűleg igen, mivel zenei iskolába készülök.

- Az tök jó. Én is gitározni akarok- mondta és egyből el is kezdett játszani rajta, mint egy „menő rock sztár”.

- Azt hiszem, ezt még gyakorolnod kell- fogtam be színpadiasan a fülem, mire rám öltötte a nyelvét.- Na, jó, szerintem add vissza, mielőtt eltöröd, és ki kell fizetned.

- De Marco gitárján is vagy már ezerszer játszottam!- csattant fel sértődötten.

- Igen, de az Marco gitárja volt- néztem rá jelentőség teljesen, mire egyből visszaadta a gitárt Briannek.

- Igazából nekem van még bőven, szóval nem zavarna, ha baja esne.

- Engem viszont igen- néztem rá, és reméltem, hogy felfogja, hogy ne bátorítsa az öcsémet arra, hogy véletlenül széttörje.

Brian visszarakta a helyére a gitárt és alig, hogy visszaült az ágyra Josh elkezdte minden féle kérdéssel bombázni. Megint olyan volt, mint régen. Folyton beszélt és úgy felpörgött, mint egy búgócsiga. Aminek személy szerintem örültem, de azért azt sem akartam, hogy Brian idegeire menjen. Nem sokkal később anya kopogott be az ajtón, hogy ideje indulnunk mivel holnap iskola van és egyéb ki fogások közepette terelt ki minket a szobából.

Josh egész haza vezető úton arról áradozott, hogy Brian milyen jól gitározik és mekkora „állat” és hasonló jelzőkkel illette őt. Apa csak kedvesen mosolygott maga elé, anya pedig kérdezgette. Hál Istennek nem terelődött rám a szó, bár nem is értettem anyát, hogy miért volt neki ennyire fontos, hogy jó benyomást tegyek a Haner család fiaira. Alig, hogy beléptem a házba, már mentem is fel az emeltre a fürdőszobába. Kb. fél órára bezárkóztam és jó alaposan lefürödtem. Kicsit zsongott a fejem, talán attól, hogy Josh egész úton beszélt. Alig, hogy megtörülköztem elkezdett lüktetni a halántékom. Így hát gyorsan felvettem a pizsamámat, bekaptam egy fájdalom csillapítót és befeküdtem az ágyamba, de csak azután tudtam elaludni, miután a gyógyszer elkezdett hatni.

Reggel egy húsz perces késéssel keltem fel. Kapkodva öltöztem fel és szedtem össze a cuccaimat. Már csak apa volt otthon és eléggé meglepetten nézett mikor leszáguldottam az emeletről.

- Neked már nem kéne úton lenned?- kérdezte.
- De, igen. Elaludtam, bocsi, de sietek- kikerültem és megrohantam az ajtót.

- Várj! Elviszlek- ajánlotta fel mire hálásan néztem rá.

Csak pár perccel a csengő után szálltam ki apa kocsijából. Még volt pár diák, aki sietve ment az iskola felé, így kevésbé éreztem gáznak a helyzetet. Sose szerettem késni. Megköszöntem apának, hogy elhozott és búcsúként egy gyors puszit nyomtam az arcára, mire csak mosolygott és intett egyet. Ahogy becsuktam magam mögött a kocsi ajtót már ment is tovább. Alig tettem meg pár lépést mikor a nevemet hallottam magam mögül.

- Lexi!- megfordultam és Brendon tartott felém mosolyogva.

- Ohh helló- megálltam, hogy be tudjon érni.

- Látom, nem én vagyok az egyetlen, aki elaludt- mosolygott kedvesen, mire visszamosolyogtam.

- Nem szokásom, csak nem tudtam elaludni az este.

- Lesz ma egy edzésünk délután, ha gondolod, eljöhetnél megnézni- mondta az aszfaltot bámulva maga előtt.

- Már mondtam, hogy ma nem érek rá. Egyből haza kell mennem, ne haragudj- bocsánat kérően néztem rá.

- Ohh igaz tényleg bocsi- mondta, mire csak megráztam a fejem.

Ahogy beértünk a suliba kettéváltunk, ő angolra ment nekem viszont biológiám volt. Ahogy ez eszembe jutott megszaporáztam a lépteimet és igyekeztem eljutni a teremig minél hamarabb. Az ajtó már csukva volt és kihallatszódott a tanár hangja. Vettem egy mély levegőt, hogy lelassítsam a légzésemet és bekopogtam az ajtón, majd egyből be is nyitottam. Minden szem rám szegeződött, még a tanár is felém fordult.

- Elnézést a késésért tanár úr. Elaludtam- próbáltam minél ártatlanabb arcot vágni. Mr. Callahan figyelmesen nézte az arcomat.

- Mivel ez az első esett, hogy elkésett így elnézem. De most üljön le.

- Rendben- mondtam csöndesen és igyekeztem a legrövidebb úton eljutni Matthez.

Ledobtam a cuccomat az asztalra és előkotortam a füzetemet.

- Mi történt?- súgta oda Matt.

- Elaludtam- súgtam vissza és elkezdtem leírni, ami a táblán volt.

A fejemben megszólalt a Queen-től a One Vision és akaratlanul is elkezdtem ingatni a fejem a zene ritmusára még ha csak a képzeletemben is szólt. A lábammal doboltam a ritmust miközben szorgalmasan írtam.

- Mit hallgatsz?- törte át Matt hangja a „zenét”, elmosolyodtam.

- One Vision- mondtam miközben leírtam egy szót.

- Az jó szám, hallgathatom én is?

Megvontam a vállam közben már át is váltottam magamban egy teljesen más számra és azt énekelgettem magamban. Közben a ma esti Red Sox - Yenkeens meccs kimenetelén tanakodtam. És már szinte láttam is magam előtt, ahogy apával és Josh-sal tűkön ülve nézzük a meccset, anya pedig türelmesen ül mellettünk érdeklődést színlelve.

- Hé!- Matt oldalba lökött mire meglepetten néztem rá.

- Mi van?

- Kicsöngettek- nevetett.

- Komolyan?- körbe néztem, a teremben mindenki szedelődzködött.- Hoppá- elhúztam a számat.

Lenéztem a füzetemre és minden le volt írva, amit az órán vettünk. Ennyire elkalandoztam volna? Gyorsan bedobtam a füzetemet a táskámba és a fiúk után mentem, akik az ajtóban vártak rám. Rájuk villantottam egy mosolyt mire mind felnevettek, bár nem értettem miért.

- Te az öcséd hány éves?- kérdezte Brian miközben a szekrényeinkhez tartottunk.

- 13, miért?

- Csak érdekelt. Egész jó gitáros lehetne belőle.

- Te már csak tudod- löktem oldalba a könyökömmel, mire Jimmy megfordult.

- Mi ez a susmus?- vizslató szemeket meresztett ránk.

- Csak megkérdezte, hány éves az öcsém.

- Honnan tudod, hogy van egy öccse?- állt meg mire Brian majdnem felbukott benne.

- Hé, baszd meg- lépett hátra.

- Bocs. Szóval?
- Az apáink ismerik egymást és tegnap náluk vacsoráztunk- mondtam és már indultam is tovább a szekrényemhez.

Követtek és megálltak a szekrényem mellett.

- Nektek nincs dolgotok?- mondtam miközben pakolásztam.

- Nincs- válaszolta Jimmy.

- Nekünk igazából van- nézett Matt Brianre.- Beszélnünk kell az irodalom tanárral.

- Jaj, tényleg- csapott a homlokára és már ott sem voltak.

- Szóval?- kérdezte Jimmy miközben a szomszédos szekrénynek dőlt.- Mi újság veled?- kérdőn néztem rá.

- Ezt úgy mondod, mintha ezer éve ismernénk egymást- becsuktam a szekrényemet.- Ne haragudj, de csak pár napja ismerjük egymást, és még csak azt se mondanám, hogy a barátaim letettek, mert nem. Legalább is még nem. De ezt már egyszer Mattnek is megmondtam. Ha baszogattok, akkor sose fogok rendesen megnyílni előtettek. Szóval ne cseszegess légy szíves. Lehet, hogy a fiúk között te vagy a bölcs öreg barát, de velem ezt ne játszd el, kössz.

Azzal sarkon fordultam és ott hagytam. Öntudatosan mentem előre, de valaki megállt előttem így nekem is meg kellett állnom.

- Szia-, csilingelő hang köszönt rám, mire hátra hökköltem.- Ne haragudj- mosolygott kedvesen,- nem akartak megijeszteni.

- Semmi gond- megigazítottam a vállamon a táskát.

- Múltkor a mosdóban találkoztunk tudod- bólintottam.- És valahogy furának éreztem az egészet. Szóval szeretnék bemutatkozni megint- még mindig kedvesen mosolygott.- Cammy vagyok- nyújtott kezet.- Te biztos az új lány vagy, Lexi igaz?

- Ühüm-, kezet fogtam vele és kipréseltem magamból egy mosolyt.

- Milyen órád lesz?

- Ömm francia- egyik lábamról a másikra álltam.

- Nekem is- ragyogott fel az arca.- Nem szeretnék tolakodó lenni tényleg- rázta meg a fejét.- De ha gondolod, ülhetnél mellém. Francián nem valami kedvesek az osztálytársaim… vagyis osztálytársaink. És te normálisnak tűnsz. Legalább is a fiúk azt mondják az vagy. És mivel nem sokat vagyok bent a suliban, mivel magán tanuló vagyok, mert sokat utazunk a szüleimmel külföldre, így szinte csak a fiúkat ismerem, nem fura?- mosolygott kedvesen, mire visszamosolyogtam és bólintottam.- Szóval mit szólsz? Ülnél mellém?- egy kis ideig, tényleg nagyon kis ideig gondolkodtam. Végül is kedvesnek tűnik, és mit árthat, ha összebarátkozom vele?

- Persze-, őszintén elmosolyodtam.

- De jó! Köszi-, olyan mozdulatot tett, mintha meg akarna ölelni, de inkább gyorsan visszatette az oldala mellé a kezét.

Az ebéd előtti órám rajz volt, így egyedül ballagtam le az ebédlőbe és ültem le egy csinos kis üres asztalhoz. Alig, hogy beleharaptam a szendvicsembe Brandon ült le velem szemben mosolyogva.

- Jó étvágyat- mondta, mire lenyeltem a számban lévő falatot és válaszoltam.

- Köszi-, mosolyogtam,- neked is.

- Kösz.

- Neked nem a haverjaiddal kéne enned?- kérdeztem és a „foci” asztal felé böktem az állammal.

- Nem mindig olyan jó a társaságuk- vonta meg a vállát és bele kezdett az ebédjébe, amit nem tudtam azonosítani.- Mmm- nyelte le a falatot és rám nézett.- Jövő héten lesz a Valentin napi bál a suliban. Nagy baromság, de szerintem megéri elmenni. Olyankor vannak a legnagyobb veszekedések a párok között- nevetett magában.

- Nem tudom, szerintem nem olyan nagy buli végig nézni egy veszekedést.

- Ohh hidd el, hogy az- bökött felém a villájával.

- Főleg ha olyanokat látsz, akik mindig azt mutatják, hogy ők milyen tökéletesen boldogok- Zoé huppant le mellém.

- Szia Zoo- köszönt rá Brandon.

- Hali Zero- mosolygott vissza.- Igaza van amúgy Lexi- fordult felém.- Marha jó buli tényleg. Én mondjuk, mindig egyedül megyek. A suliból sose járok senkivel. Házi nyúlra nem lövünk, tudod. De ha akarod, elmegyek veled- lökött oldalba játékosan.

- Nem hangzik rosszul- mosolyogtam rá.

- Oké, akkor ezt megbeszéltük, te leszel a randim- karolta át a vállamat.

- Erre iszunk- emelte fel a vizes üvegét Brandon.

- Erre iszunk- kontrázott rá Zoo és mind a hárman beleittunk az üvegünkbe.- De mindenképpen meg kell beszélnünk, hogy milyen ruhában mész, hogy hozzád tudjak öltözni. Ohh tudok jobbat! Menjünk el együtt vásárolni!- lelkesedett fel.

- Mmm. Nem vagyok nagy vásárlós az a gond- „ez most komoly?” arccal nézett rám.- Mi van?- néztem rá kérdőn.

- Ki kell, kupáljalak.

- Ohh azt nem hiszem.

- Ohh azt meghiszem- vigyorgott gonoszan.

- Én a helyedben vigyáznék vele- mutatott Brendon Zoéra.

- Te csak maradj csöndben Zero- öltötte rá a nyelvét.

- Én csak Lexi érdekében mondtam- mosolygott kedvesen.

- Nem hiszem, hogy kíváncsi a véleményedre.

Azt hiszem simán folytatták volna, ha nem szólal meg a csengő, így viszont elköszöntünk egymástól és mindenki ment a saját dolgára.

Ahogy vége volt az irodalom órának fogtam az összes cuccom és elindultam kifelé a suliból. Valahogy furcsán éreztem magam. Ahogy kiléptem az ajtón és körbe néztem a szívem nagyot dobbant. Nem ez nem lehet. Lesokkoltam. Percekig csak álltam ott és néztem, a szívem egyre hevesebben vert, nem mertem hinni a szememnek. Lassú léptekkel elindultam felé. Hallottam, hogy valaki a nevemen szólít, de nem érdekelt, mert nem az Ő szája mozgott. Nem, az Övé csak egy kicsiny féloldalas mosolyra húzódott, ahogy figyelt. Újra hallottam a nevem, de megint csak figyelmen kívül hagytam. Könnyek szöktek a szemembe, és ahogy ellökte magát a motorjától megindult a lábam és elkezdtem futni felé. Félre löktem mindenkit, aki az utamban állt, nem törődtem senkivel, csak Őt néztem. Éreztem, ahogy az arcomon végig folytak a könnycseppek. A szívem, ha lehet még gyorsabban vert, szinte majd kiütötte a mellkasomat. Már csak pár lépés választott el tőle, és ahogy odaértem hozzá a nyakába ugrottam és elkezdtem zokogni. Reméltem, hogy nem csak a képzeletem játszik velem. Ő is szorosan magához ölelt. „Alexis” suttogta a fülembe, mire ösztönösen még szorosabban öleltem át. Éreztem az érintését, az illatát, hallottam a hangját. Újra teljes lett az életem. Visszakaptam a bátyámat, haza jött. Végre magamhoz ölelhettem Marcot.