22. rész

 Tudod milyen érzés zuhanni? Zuhanni a semmibe és végül földet érni? Én nem tudom, de néha annyira szeretnék zuhanni a végtelenségig majd hirtelen földet érni és elhagyni a világot. Hát most zuhanok, de soha nem fogok földet érni, csak zuhanok egyre mélyebbre és nincs, ahova eshetnék, vagy ki elkapjon.

 Életemben először most keltem úgy, hogy nem várom a nyarat. Eddig mindig számolgattam a napokat, hogy végre megállás nélkül a fiúkkal lehessek, de most. Inkább ülnék az iskolapadban. Borzasztóan hiányzik Brian. Legszívesebben elfutnék, és soha többet nem jönnék vissza.
 A kezem automatikusan mozdult, az agyam még fel se fogta mit csinálok mikor már a fülemnél volt a telefon és vártam, hogy felvegye.
 - Igen?- szólt bele, nem tudtam megszólalni.- Haló?... Van ott valaki?
 - Szia-, halk volt a hangom.
 - Kira?
 - El akarok futni- gyenge volt a hangom.
 - Kira…- lágy volt a hangja.- Találkozzunk a játszótéren.
 - Rendben…- kinyomtam.

 Éreztem, ahogy a könnyek végig folynak az arcomon, de nem foglalkoztam velük. Felvettem az első pólót, ami a kezembe akadt és egy nadrágot. Elindultam és útközben a földet bámultam, mikor a játszóhoz értem még nem volt ott, megálltam és rágyújtottam közben rugdostam a köveket, furcsa érzés fogott el, majd meghallottam Brian hangját.
 - Dobd el- mondta, felnéztem.
 - Mi csoda?- néztem rá.
 - Csak dobd el- eldobtam a cigim.- Gyere- felém nyújtotta a kezét, megfogtam.
 - Mit csinálsz?
 - Azt mondtad el akarsz futni. Hát akkor futni fogunk- mosolygott, elmosolyodtam.
 Elkezdett húzni és mentem utána, egyre gyorsabban mentünk, míg végül futottunk. Fogalmam sem volt hova futottunk és szerintem neki sem, de jól esett. Végre megfoghattam a kezét és mellettem volt, felnevettem, mire rám nézett és ő is elkezdett nevetni. Szabadnak éreztem magam és boldognak, ami már hónapok óta nem voltam. Itt van velem és ennél jobb érzés nem volt a világon. Nem volt sok ember az utcákon, de akik voltak mind bolondnak néztek minket, hogy csak futunk bele a vakvilágba semmi cél nélkül és nevetünk megállás nélkül. Egyre jobban kezdtem kifulladni, de nem igazán érdekelt, aztán egyszer csak egy füves részen Brian megfogott és magával együtt lerántott a földre. Még hangosabban nevettünk, szaporán vettem a levegőt és egyre csöndesebben nevettem, míg végül teljesen elhalt a nevetésem, ahogy az övé is. Felé fordítottam a fejem, engem nézett, az oldalamra fordultam és hozzá bújtam. A mellkasába fúrtam az arcom, mindkét karjával átölelt és a hajamat simogatta. Annyira hiányzott az érintése, a nevetése, hogy mikor hozzá bújok hallom a szívverését. Éreztem, ahogy a hasa föl-le mozog a futás miatt, magamban örültem, hogy nem csak én fulladtam ki. Lehunytam a szemem és figyeltem a szívverését és élveztem, ahogy simogatja a hajam.
 - Elnézést- egy mély férfihang szólalt meg mindketten egyből felültünk.- Nem látják a fűre lépni tilos táblát?- egy kis táblára mutatott.
 - Nem láttuk ne haragudjon- álltunk fel.
 - De ha már itt tartunk maga is a füvön áll- mondta Brian.
 - Csak azért, hogy tudjak szólni maguknak!
 - Hát oké.
 Kézen fogott és ott hagytuk a csávót. Csendben sétálgattunk előre, nem nézve merre is megyünk, csak előre és ennyi. Mindenféle kis utcákon kanyarodtunk be, nem tudtam, hogy Briannek van-e valami úti célja vagy csak Ő is megy az orra után. Nem tudom mennyi ideje mentünk, de elkezdett fájni a lábam, amit azzal hoztam Brian tudtára, hogy elkezdtem cuppogni és jajgatni minden egyes lépésemnél, megunta egy idő után és a hátára kapott, nyomtam egy puszit az arcára és mosolyogtam. Még mentünk pár… sok métert mikor megkordult a gyomrom. Felnevetett és elkezdte ingatni a fejét.
 - Most mi van?- kérdeztem ártatlanul.
 - Cipelteted magad és még éhes is vagy- nevetett.- Kikészítesz.
 - Ezért tartasz nem?- vigyorogtam.
 - Nem éppen- dobott egyet rajtam.
 - Most mond, hogy te nem vagy éhes.
 - Az vagyok, csak én csöndben vagyok.
 - Mert mintha én panaszkodtam volna.
 - Te nem, de a hasad igen- nevetett.
 - Blee- ráöltöttem a nyelvem.
 - Na, jó- letett.
 - Most miért?- néztem rá.
 - Ezért- mellém mutatott, oda néztem.
 - Ohh kaja!- vigyorogtam.
 - Na, gyere- mosolygott.

 Megfogta a kezem és bementünk a kisétterembe, hangulatos hely volt, nem volt túl nagy, sem puccos, ami nagyon tetszett, és még szabad asztal is volt. Egy pincér vezetett az egyik asztalhoz, majd két étlapot adott nekünk. Rendeltünk inni valót közben az étlapot vizsgálgattuk. Pár perc múlva vissza is jött a pincér az italainkkal és felvette a rendelésünk. Jó volt újra beszélgetni vele. Próbáltunk mindent bepótolni azokból a hónapokból, amikor nem beszéltünk. Nem kérdezett a Channinggel való szakításomról, bár nem zavart volna, ha igen. Nem nagyon viselt, meg ami talán kicsit bunkó dolog tőlem, de az, hogy elveszíthettem volna a legjobb barátomat igen is zavart. Azon gondolkoztam, hogy mi lett volna akkor ha Halloweenkor mikor kint ültünk a tornácon ott maradtam volna és nem mentem volna be. Hogyha utána megyek mikor összevesztünk, vagy Ő jött volna vissza hozzám. Hogyha útban a rendőrség felé nem csak két mondatból állt volna a beszélgetésünk. Ez a kibaszott „Mi lett volna ha…” Most már nem foglalkoztam ezekkel végre itt voltunk egymással szemben és ugyan olyan jó ízűen nevettünk együtt, mint régen. Ugyan azok a könnyed mozdulatok mindkettőnk részéről, ugyan azok az agyon ismételt poénok, amiken még mindig tudunk nevetni. A szemébe néztem és olyat láttam benne, amit eddig még soha. Úgy csillogott a szeme mikor rám nézett, mint eddig soha. Vajon az én szemem is így csillog, mikor ránézek? Hírtelen megfogta a kezem, csak egyszerű megszokott mozdulat volt, de még is más volt. Féloldalasan elmosolyodott.
 - Hiányoztál- végig simított a kézfejemen a hüvelykujjával.
 - Te is nekem- halványan mosolyogtam.

 Ahogy kiértünk az étteremből szorosan magamhoz öleltem, nem akartam elengedni és úgy éreztem Ő sem akar engem.
 Kézen fogva sétálgattunk Los Angeles utcáin. Nézegettük a kirakatokat és mikor már kezdett sötétedni bementünk egy sarki boltba és vetünk egy üveg wishky-t. Az utcán randalíroztunk közben ittunk. Hangosan énekelgettünk, nevettünk és futkároztunk, mint az öt évesek, csak annyi különbséggel, hogy ránk már csúnyán és megvetően néztek az emberek, de nem igazán izgatott minket, mi csak élveztük a lehetőséget, hogy végre kicsit szabadok lehessünk, csak mi ketten. Ahogy sétálgattunk a part felé hatalmas fényáradatot pillantottunk meg, egy vidámpark volt az egyik mólónál, egyből oda vettük az irányt. Minden tele volt emberekkel és villódzó fényekkel, teljesen elvarázsolt a fényáradat és a különböző zenék egyvelege. Felültünk az összes hullámvasútra, az óriáskerékre, kipróbáltunk mindenféle játékot. Lőtt nekem egy picike plüsskutyust, ami alig volt akkora, mint az alkarom, de nagyon bele szerettem és nem voltam hajlandó a nélkül bárhova is menni ezért hát Brian megszerezte nekem. Nem volt szokásom nevet adni a plüsseimnek, de ezt a macit kivételesen elneveztem, és mivel ez egy fiú kutyus volt így azt a becses nevet kapta, hogy Synyster Gates. Néha beszéltem a kutyushoz és ilyenkor mindig oda mondtam a nevét is, ami Briant kicsit idegesítette, mert mindig azt hitte hozzá beszélek, mikor én Őt csak Briannek vagyok hajlandó hívni, de úgy tűnik ez Őt nem zavarta. Synyster Gates-sel a kezemben ültünk fel az óriáskerékre, ahogy felültünk meg szólalt a Stars a Simply Red-től. Elkezdtem énekelni a szöveget, Brian ugyan nem igazán szerette ezt a számot, de velem együtt énekelte. Még mindig ment a szám mikor leszálltunk és a csípőmet ringatva a dalra haladtunk előre a tömegben. Sokáig voltunk kint a vidámparkban, hirtelen lett úrrá rajtam az álmosság és elkezdtem hisztizni újra Briannek, aki ismét a hátára kapott és úgy vitt el egészen egy motelig. Ahol persze muszáj volt bemutatnom a tulajnak a plüsskutyust, amit Brian lőtt nekem és akit Synyster Gates-nek hívnak. Volt szabad szobájuk így Brian egyből oda vezetett. Néha tényleg úgy éreztem, mintha egy gondoskodó báty lenne, de nekem sokkal többet jelentett annál. Szépen leültettem Synyster Gates-et az ágyra és elmentem lezuhanyozni. Fehérneműben bújtam be a puha ágyba magamhoz ölelve a kutyust és várva, hogy Brian kijöjjön a fürdőből és mellém feküdjön. Hamar végzett így nem kellett sokat várnom, bebújt mellém az ágyba, lekapcsolta a villanyt és átölelt közénk préselve a plüsst. Nyomott egy puszit a fejemre, lehunytam a szemem, Brian halkan dúdolgatott, közben simogatott és szép lassan mosolyogva elaludtam.
 Reggel mikor felkeltem ugyan úgy feküdtünk azt leszámítva, hogy a lábam át volt vetve rajta, ezzel is szorosabban vonva magamhoz. Átfordultam a hátamra és a plafont bámultam, Brian megmoccant mellettem és nyöszögött valamit, elmosolyodtam. Felálltam és felvettem a nadrágomat a székről, kivettem a zsebéből a telefonom és bekapcsoltam. Öt nem fogadott hívás anyától, kitöröltem őket és bementem a fürdőbe. Lezuhanyoztam, felöltöztem a pólómat direkt kifordítva vettem fel, még így is jól nézett ki a világosszürke felírat a fehér pólón. Összefogtam a hajam és visszamentem, Brian a hátán feküdt szétvetett karokkal és lábakkal. Ahogy beléptem a szobába felém fordította a fejét és elmosolyodott.
 - Hogy vagy?- kérdezte.
 - Jól- rántottam meg a vállam, leültem az ágy szélére és az ölembe vettem a plüsskutyát, elmosolyodtam.- Most már jól- néztem rá, Ő is elmosolyodott, feltámaszkodott, nyomott egy puszit az arcomra és bement a fürdőbe.

 Csöndben vártam, hogy végezzen közben a plüsskutyával játszottam. Mikor végzett kimentünk a szobából vissza a főépületbe és kijelentkeztünk. Még sétálgattunk kicsit LA-ban, majd felszálltunk egy buszra, ami visszavitt minket Huntington Beach-re. Nem mentünk haza inkább lementünk a partra és ott sétálgattunk. Nagyon sokan voltak lent, szinte az egész partszakasz tele volt így elmentünk keresni valami olyan helyett, ahol kevesebben vannak. Egymás mellett sétálgattunk a homokban, mezítláb, a kezemben lóbáltam a kis plüsskutyát és mosolyogtam a semmire. Egészen alkonyatig sétálgattunk kint, egy kihalt részen megálltunk és néztük a messzeséget, olyan szép volt. Erről az egész helyzetről eszembe jutott a part mikor Jimmyvel ültem itt az után, hogy Briannel összevesztem, megöleltem és szorosan hozzábújtam. „Hogy lehet két ember ennyire vak?” visszhangoztak Jimmy a szavai a fejemben. „Ott van az orruk előtt és nem vesznek észre semmit, hihetetlen.” hogy értette? Brian végig simított a hátamon és hírtelen mindent megértettem. A szívem kihagyott majd újra indult és kétszer olyan gyorsan kezdett el verni. Felemeltem a fejem és ránéztem, mosolygott, kisimította a hajamat az arcomból.
 Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam, éreztem, hogy először kicsit meglepődött, de aztán visszacsókolt. Átölelte a derekam és közelebb húzott magához, én is közelebb vontam magamhoz amennyire csak tudtam. Nem akartam, hogy vége legyen aztán hirtelen kitéptem magam a karjai közül és ijedten néztem rá.
 - Én azt hiszem, most megyek.
 - Kira…
 Elfordultam és elindultam hazafelé gyorsan mentem és nem érdekelt, hogy nincs rajtam cipő. Mikor úgy éreztem, hogy látótávolságon kívülre kerültem és megbizonyosodtam róla, hogy nem jött utánam futásnak eredtem. Nem érdekelt, hogy ki néz hülyének és ki nem, csak futottam előre. Berobbantam a házba és egyből mentem a szobámba. Elővettem egy bőröndöt és elkezdtem bele dobálni ruhákat, anya bejött a szobába.
 - Mit csinálsz?

                                                                                                

~Brian

 Nem értem hova tűnhetett… Kira háza felé tartottam már csak pár lépés választott el tőle. Mikor az ajtó elé értem csöngettem. Semmi, újra csöngettem, pár másodperc múlva kinyílt az ajtó Linda állt előttem.

 - Szia, Kira nincs itthon?

 - Szia, nincs…- furcsán nézett- miért lenne?- kérdőn húztam fel a szemöldököm.- Neked nem monda?

 - Micsodát?- néztem rá értetlenül.

 - Elköltözött egy barátnőjével tegnap.

 - Mi? Most így?

 - Már kábé két hónapja tervezgették…

 - De kivel?

 - Hope-pal.

 - Hope?

 - Nem rég ismerkedtek meg, de szinte egymásra találtak, nagyon jó barátok lettek.

 - Találkoztál már ezzel a csajjal?

 - Nem, de Kira mesélt róla és normálisnak tűnik.

 - Hova költöztek?

 - New York-ba.

 - New York-ba?- akadtam fent

 - Igen…- valami csörömpölés jött bentről.- Ne haragudj Brian, de most mennem kell, még beszélünk, szia-, azzal becsukta előttem az ajtót.

 Megfordultam és elővettem a telefonom, elindultam és felhívtam újra Kirát. Foglalt… Elmentem a parkba és leültem egy padra. Rágyújtottam és újra felhívtam bár nem sok reményt fűztem hozzá, hogy felveszi.

 - Szia Brian- Kira mosolygós hangja csapta meg a fülem, egy másod percig meg sem tudtam szólalni.

 - Te még is mi a faszt képzelsz magadról? Csak úgy itt hagysz minket, se szó, se beszéd? Arra nem is gondolsz, hogy esetleg el akarunk búcsúzni tőled? Most komolyan Kira! Ennyire önző…- visszafojtottam a ribanc szót,- nem lehetsz!

 - Brian!- még mindig mosolygott.

 - Ne! Ne legyél vidám hallod?- nevetett.- Könyörgöm Kira…

 - Brian fogd már be! Még a városban vagyok csak két óra múlva indulok.

 - És szólni akartál gondolom…- gúnyos volt a hangom.

 - Hát nem igazán… Jaj Brian ne csináld ki kell szakadnom nem bírom annyi minden történt. Menekülni akarok!

 - El azoktól, akik szeretnek?- nem válaszolt.- Kira ez nem megoldás.

 - Neked lehet, hogy nem, de nekem igen. Brian törölni akarom a múltam… így nekem… jobb lesz.

 - Lehet, hogy neked igen, de ránk nem is gondolsz? Baszd meg Kira! A kurva életbe is miért csak magadra tudsz gondolni? Ugye tudod, hogy hét olyan embert akarsz itt hagyni, akik mindent megtennének érted?

- Brian ez nem olyan egyszerű kérlek, érts meg, muszáj elmennem… nem bírom itt tovább

- Tudod mit? Lehet, hogy igazad van! Ha ilyen önző vagy menj nyugodtan! Komolyan! Nem érdekel! Húzz a picsába!

 - Brian… egyet kérek, ha ezt még ezek után megtennétek nekem- szünetet tartott.- Ha híresek lesztek, rólam ne beszéljetek…

 - A kibaszott nevedet is elfelejtjük!

 - Szia Brian- hallottam a hangján, hogy sír, de most nem érdekelt.

 A faszt nem érdekelt, de most nem engedhettem meg, hogy bocsánatot kérjek, még nem.

 - Szia-, kinyomtam.

 A földhöz basztam a telefont, apró darabokra tört. Felálltam a padról és elindultam. Próbáltam visszafojtani mind azt, ami ebben a pár percben lezajlott bennem, de nem sok sikerrel, Matthez indultam. Egész úton a fogamat szorítottam, hogy ne sírjam el magam, de mikor odaértem hozzá és ajtót nyitott, nem bírtam tovább. Dühös voltam és kibasszottul el voltam keseredve akár, hogy is, de így volt.

 Több hónapon keresztül nem is hallottunk Kiráról. Aztán egyszer felhívott minket, de akkor is csak pár másodpercre, mert sietett, csak tudni akarta, hogy jól vagyunk-e. Még az anyjához se látogatott el soha. Néha adott magáról egy-két életjelet, de semmi több. Matt nagyon ki volt akadva csak velünk beszélt, Valary-vel kb. három hétig nem beszélt már azt hittük szakítani fog vele, de aztán megtört a jég, nem tudjuk mi történt, de újra normális lett. Semmit nem tudtunk Kiráról, mit csinál, hol van. Csak annyit, hogy életben van, később az is kiderült, hogy nincs semmilyen Hope, csak ő mondta az anyjának, hogy ne aggódjon érte. Nagyon hiányzott mindanyiunknak. Állítólag az ikrek mintha egyszer látták volna az egyik turnéjuk alatt, de nem voltak benne biztosak, mert teljesen máshogy nézett ki, csak az arca volt hasonló.

 Évekig nem is láttuk…