15. rész

 Zaklatottan ültem fel az ágyamban. Ránéztem az órára még csak hajnali fél három, visszadőltem. Megtöröltem az arcom, csupa izzadság volt. A telefonomért nyúltam és tárcsáztam.

 - Hmm… halló?- szólt bele álmosan.
 - Szia Brian, ne haragudj, hogy felkeltettelek.
 - Hány óra?
 - Fél három.
 - Baj van?
 - Rosszat álmodtam…
 - Miért nem mész akkor anyukádhoz?- nem válaszoltam.- Ne haragudj rossz vicc volt. Mit álmodtál?- vettem egy mély levegőt.
 - Még visszagondolni is rossz rá.
 - Akkor csak beszélgessünk?
 - Ühüm.
 - Jól van. Ömm…- összehúztam magam.- Zacky mesélte, hogy tegnap elmentettek baseball-ozni.
 - Igen. Meg elvitt moziba is és étterembe is. Nagyon aranyos volt.

 - Remélem is.
 - Tegnap találkoztam Channinggel.
 - Már, mint tegnap előtt?
 - Igen- mosolyogtam.

 - És mi volt mesélj?- elképzeltem, ahogy a hátáról a hasára fordul, és úgy csinál, mint egy lány nevettem.- Na, ennyire vicces volt?
 - Csak elképzeltem, ahogy azt játszod, hogy lány vagy.
 - És vicces voltam?
 - Ohh nagyon.
 - Na, mi volt mesélj.
 - Hát… összejöttünk.
 - Az jó… és Matt-el mi van?
 - Hát találkoztam vele, vagyis, hogy inkább összefutottunk. Kimentem sétálni és egy játszótéren találkoztunk. Próbált bocsánatot kérni és megmagyarázni a dolgokat, de nem nagyon érdekelt. Aztán mikor haza jöttem bezárkóztam a fürdőbe…

 - De ugye nem csináltál semmit magaddal?            
 - Nem jesszus, de hogy is. Csak… sírtam nagyon ki voltam. És reggel a fürdőben keltem fel ennyi. Tényleg nem bántottam magam.
 - Jól van, ez megnyugtat. De, miért nem hallgattad végig?
 - Mert nem érdekelt. Nem voltam abban az állapotban, hogy tíz percnél tovább beszélni tudjak vele- sóhajtott.
 - Lehet beszélned, kéne vele.
 - Tudom, de…
 - Figyelj. Adj magadnak egy kis időt, de beszéld meg vele a dolgot.
 - Jól van. Most hagylak aludni. Majd még beszélünk. Szia.
 - Szia, szeretlek jó éjszakát.
 - Én is téged, szia.

 Letettük, visszadőltem a párnákra, de semmi kedvem nem volt visszaaludni, nem akartam újra álmodni. De végül csak elnyomott az álom.

 - Négy napja csak ezek a rohadt álmok kínoznak, nem tudok nyugodtan aludni. Ráadásul Brian-t is folyton felkeltem, de Ő azt mondja, Őt ez nem zavarja, de akkor is… nem tudom, mit tegyek, Matt-el is beszélnem kéne, de nem tudom, hogy mi sül ki belőle. Ráadásul itt van Channing is… Te nem is figyelsz rám- állítottam meg Beth az útközepén, aki a kávéját szürcsölte és szemmel láthatóan le se szarta a problémáim.
 - Dehogy nem. Rosszakat álmodsz és? Második is szoktak.
 - De hat napja folyamatosan?
 - Eddig csak négy volt.
 - Előtte is volt kettő, de azokkal nem törődtem. De folyton ugyan úgy kezdődik és mindig más a vége.
 - Menj egy pszichológushoz- vonta meg a vállát.
 - A faszt fogok pszihcomókushoz járni…
 - Pszichológus…
 - Leszarom, nem megyek agykurkászhoz. Tudod mit?
 - Hmm?- végre rám nézett.
 - Hagyjuk, a picsába az egészet látom rajtad, hogy kurvára leszarod a problémáimat. Majd talán máskor beszélünk- azzal sarkon fordultam és haza indultam.
 - Kira!
 - Hagyjál a faszba!

 Egyenesen haza mentem, magamra zártam a szobaajtóm. Előkerestem a telefonom a zsebemből és tárcsáztam Chan-t.

 - Halló?- egy kislány szólt bele.
 - Szia Veronica, Channing ott van?
 - Elment a barátaival a pályára és itthon hagyta a telefonját.
 - Ohh értem- egy könnycsepp folyt végig az arcomon, annyira szeretném most a közelségét.- És nem tudod mikor ér haza?
 - Nem… ööö… de ha szeretnéd, kiszaladhatok, hozzá most itt vannak a közelben.
 - Ohh megköszönném.
 - Rendben. Ne tedd le! Oda futok a telefonnal.
 - Oké. De vigyázz ne, hogy eless.
 - Nem fogok!
 - Oké-oké.

 Percek múlva már hallottam is, ahogy Channel beszél.
 - Chan! Bátyó!
 - Igen?
 - Kira az. Keres.
 - Képes voltál eddig elfutni ezért?
 - Szomorú a hangja… na, vedd már el.
 - Jól van. Köszi. Menj haza, nem sokára megyek én is.
 - Nem hiszem, de oké…
 - Szia-, szólt bele a telefonba.
 - Szia-, elmosolyodtam.
 - Baj van?- óvatos volt a hangja.
 - Át tudnál jönni?
 - Persze már is indulok.
 - Köszönöm.
 - Egy 20 perc és ott vagyok, sietek.
 - Rendben. Szia.
 - Szia.

 Letettem a földre a telefont. Feltápászkodtam és bementem a nappaliba.

 - Anya.
 - Igen?
 - Chan egy 20 perc múlva átjön.
 - Elvigyem Emet itthonról?
 - Nekem aztán mindegy- vontam meg a vállam.
 - Oké, inkább elviszem.
 - Rendben- visszamentem a szobámba és vártam.

 Beraktam egy CDt és azt hallgattam, hallottam mikor anyu elment Emmel. Ültem csendben az ágyamon átkarolva a térdem és vártam. Vártam a csengő szóra, de sehogy se csengettek. Eltelt fél óra semmi. Felálltam, hogy kimenjek az elő szobába mikor megszólalt a csengő. Fénysebességgel rohantam az ajtóhoz. Ahogy kinyitottam egyből Chan nyakába ugrottam.

 - Minden rendben kicsim?
 - Gyere be- engedtem el.
 - Jól van- megfogta a kezem és úgy mentünk be a szobámba.- Minden rendben?- kérdezte mikor leültünk az ágyamra.
 - Még mindig az álmok.
 - Jaj, kicsim- megölelt.- Miért nem meséled el?
 - Nem akarom- megráztam a fejem- rossz visszagondolni is rájuk. Olyan jó, hogy itt vagy- hozzábújtam, nyomott egy puszit a hajamra.

 Felemeltem a fejem és megcsókoltam.

 - Anyáék nincsenek itthon- újra megcsókoltam, elmosolyodott.

 Magamra húztam és hátra dőltünk az ágyon. Végig húzta a combomon a kezét majd vissza. Levettem róla a pólóját és Ő is az enyém. Már a nadrágomat vette volna le mikor ajtócsapódást hallottunk.
 - Kira itthon vagy?- hallottam apu hangját.
 - Uram isten!- gyorsan magunkra kaptuk a ruháink és kimentem az előszobába.
 - Mit keresel itthon?- kérdeztem kicsit sem kedvesen.
 - Haza jöttem- nézett rám furcsán, keresztbe fontam a kezem a mellkasomon és összehúztam a szemöldököm.
 - Itt van Chan, anya megengedte.
 - Rendben- apa elnézett mögöttem, hátra fordultam Chan ott állt mögöttem kicsit esetlenül, még sose találkozott az apámmal.
 - Apa Ő Chan, Chan Ő apa.
 - Örvendek- ment oda Chan.
 - Úgy szintén- kezet ráztak.
 - Na, jó gyere- mondtam Channek és megfogtam a kezét.
 - Oké. Mit csináljunk?- kérdezte mikor becsuktam mögöttünk az ajtót, leültem az ágyra.
 - Nem tudom… hallgassunk zenét, beszélgessünk. Nem tudom- hátra dőltem.- Mi a fenéért jött haza?
 - Hé, nyugi- mellém feküdt és elkezdte simogatni a hasam.- Lesz még rá alkalom- szájon puszilt.
 - Persze, hogy lesz- mosolyogtam és végig simítottam az arcán.

 A délután nagy része ebből állt, beszélgettünk, zenét hallgattunk és megnéztünk valami filmet. Este haza ment.
 - Köszönöm, hogy eljöttél- megöleltem.
 - Tudod, hogy ha bármi van, mindig jövök- elmosolyodtam, lehajolt hozzám és megcsókolt.
 - Akkor, szia-, engedtem el.
 - Szia-, még egy szájra puszi és már ment is el.

 Bementem a fürdőbe és gyorsan lefürödtem. Leültem az ágyam szélére kezemben az altatós dobozzal. Levettem a tetejét és kiszórtam a tenyerem be pár szemet, meg még egy kicsit. Letettem a dobozt a szekrényre és egy pohár víz kíséretében bevettem a gyógyszert. Lefeküdtem az ágyamba, az volt a tervem, hogy reggelig fel sem kelek. Pár perc múlva már a teljes sötétség vett körül.

 Mi ez az idegesítő pityegés? Mi van a kézfejemben? Lassan kinyitottam a szemem. Mi a? Hol a fenében vagyok? A kezemre néztem egy cső állt ki belőle. Valaki feküdt a másik kezemnél. Körbe néztem a szobában. Anya aludt az egyik székben, mellette apa, fogták egymás kezét. Miért vagyok én az éjszaka közepén kórházban?! Óvatosan megsimogattam a kezemnél szuszogó fejét, egyből felébredt, Brian volt az.
 - Kira?- dörzsölte a szemét.- Kira- ölelt magához.
 - Szia Brian…- semmit nem értettem, felnézett az arca csupa könny volt.- Brian mi van már?
 - Akkora egy segg vagy tudod?
 - Mi van? Mi bajod van? Miért vagyok egyáltalán kórházban? És mióta?!
 - Shh, halkabban felkelted a szüleidet.
 - Brian válaszolj- lejjebb vettem a hangom.
 - Tegnap este bevettél egy csomó altatót, azt hittük öngyilkos akartál lenni…
 - Mi?
 - De szerencsére nem volt elég a gyógyszer ahhoz, hogy…- elcsuklott a hangja.- Kimosták a gyomrod és azt mondták rendbe jössz, csak kell egy kis idő. Kira miért vettél be gyógyszert?
 - Nem akartam, hogy megint rémálmaim legyenek.
 - Jaj, de buta vagy- ölelt magához ismét.- Soha többet ne csinálj ilyet!
 - Jó, jó…
 - Miért nem meséled el az álmaid?- ült vissza a székre.
 - Nem akarom…- anyáék felé néztem,- majd ha ketten leszünk.
 - Rendben, de ígérd meg!
 - Megígérem- mosolyogtam,- nem kéne valakinek szólni, hogy felébredtem?
 - Nem tudom… felkeltem a szüleidet.
 - Várj… többiek?
 - Egésznap bent voltak, és mindenkit haza küldtek. Nekem is csak nagy nehezen engedték meg, hogy itt maradjak, mivel nem vagyok hozzá tartozó…
 - A francokat nem vagy! Velem nőttél fel! Az életem része vagy!
 - Jól van nyugi- mosolygott, felállt és anyáékhoz ment- Linda, Peter- finoman megrázta anyukám vállát.
 - Igen?- emelte fel a fejét álmosan.
 - Kira felkelt.
 - Mi csoda?
 - Kira az előbb felkelt- anya rám nézett, egyből felállt és oda sietett hozzám.
 - Jaj Kira- magához ölelt.- Hogy lehetsz ennyire felelőtlen kicsim?
 - Nem tudom…
 - Miért csináltad ezt?
 - Aludni akartam. Mostanában nem alszom jól és… véletlenül több gyógyszert vettem be, mint kellett volna…- elnéztem anya fölött, apa zsebre tett kézzel figyelt.- Menjetek haza- újra anyára néztem,- Brian itt marad velem. Mondjátok meg Emnek, hogy jól vagyok és nagyit is nyugtassátok meg. Gondolom Ő vigyázz rá.
 - Igen, de…
 - Anya kérlek. Minden rendben lesz.
 - Jól van- homlokon puszilt és elindultak kifelé apával.
 - Vigyázz rá!- fordult vissza apa az ajtóból Brian felé.
 - Nem hagynám, hogy bármi baja is legyen.
 - Jól van. Sziasztok.
 - Helló- köszöntünk, újra leült az ágyam mellé.
 - Szóval?- kérdezte.
 - Álmos vagyok- összehúzta a szemöldökét.- Holnap elmondom- ásítottam egyet,- de most tényleg álmos vagyok.
 - Jól van- elmosolyodott, felemelkedett és nyomott egy puszit az arcomra.- Szép álmokat.

 - Neked is.

 Visszaült a székre és a fejét az ágyra hajtotta közben nézett. Lehunytam a szemem és reméltem, hogy nem jönnek vissza a rémálmok. Reggel mikor felkeltem Brian már aludt, de a folyosóról már hallottam hangokat. Kinyílt az ajtó és egy ápolónő jött be, fiatal volt, talán pálya kezdő, fényes szőke haja volt.

 - Ohh végre felébredt- mosolygott.
 - Igen- magamra erőltettem egy mosolyt.
 - Hogy van?

 - Egész jól.
 - A barátja egész végig itt volt- bökött Brian felé az állával.
 - Tudom. Már este felkeltem.
 - Értem- valamit matatott a műszereken.
 - Brian- simogattam meg a fejét.
 - Igen?- hirtelen emelte fel a fejét és elkezdte dörzsölni a szemét.
 - Szia-, mosolyogtam.
 - Szia-, mosolygott.
 - A doktor úr nem sokára jön- fordult felénk a nővér.
 - Rendben- mondtam és kiment.
 - Ohh helló- nézett utána Brian.
 - Na!- csaptam meg.- Velem kéne foglalkoznod- húztam el a szám.
 - Jól van nyugi- mosolygott, csücsörített és dobott felém egy puszit.- Mikor meséled el az álmaid?- kinyílt az ajtó és egy idősödő férfi jött be.
 - Jó napot- köszönt közben valamit jegyzetelt.
 - Jó napot- mondtam, felnézett a mappájából és összecsukta.- Hogy érzi magát?
 - Jól.
 - Szóval, miért is vett be gyógyszereket?
 - Mostanában rosszul alszom, és nem tudom miért, de több altatót vettem be. Nem volt szándékos esküszöm, sose lennék öngyilkos, ahhoz nincs elég bátorságom.

 - Rendben- megint jegyzetelt valamit.- Megkérném a barátját, hogy menjen ki, amíg elvégzek néhány vizsgálatot.
 - De…- néztem az orvosra.
 - Visszajövök Kira nyugi- rám mosolygott, megszorította a kezemet és kiment.

 Az orvos gyorsan elvégzett pár vizsgálatot közben a mappájába írogatott.

 - Nos-, mondta mikor végzett,- holnap haza mehet.
 - Rendben.
 - Pihenjen sokat- azzal kiment a szobából. Pár másodperc múlva visszajött Brian.
 - Na, mit mondott?
 - Holnap haza mehetek.
 - Akkor jó- leült mellém.- Szóval?- nézett a szemembe.
 - Igen?- játszottam a hülyét.
 - Kira, ne játszd a hülyét, tudod, mit akarok.
 - De…- szomorú fejet vágtam.
 - Hozzá szoktam ehhez az arcodhoz nem hatsz meg. Meséld, el mit álmodsz, hátha könnyebb lesz- vettem egy mély levegőt.
 - Az egész úgy kezdődik, hogy este van és egy játszó téren vagyok, ami alig van megvilágítva… ahjj muszáj?
 - Muszáj, különben is, lehet, pszichológus küldenek. Mennyivel egyszerűbb nekem elmondanod, mint egy vadidegennek.

 - Istenem…- forgattam a szemem.- Mindig hallom a nevem, vagyis inkább azóta, hogy Zackyvel elmentem baseball-ozni mert előtte is álmodtam már ilyet, mindegy. Szóval mindig hallom, hogy valaki a nevemen szólít. Aztán megfordulok, és ott van Channing és felém nyújtja a kezét, de nem Ő mondja a nevem. És innen mindig más az álmom. De mindig jön Matt is és az után, hogy Ő ott áll Channing mellett mindig más a szituáció, volt, hogy Channing mellém állt és megfogta a kezem Matt pedig, elfordul és látok egy könnycseppet az arcán. Volt, hogy Channing a kezemért nyúl, de én elhúzom, és inkább elfutok, de olyan is volt már, hogy Matthez mentem.
 - De hát… ezek nem is rossz álmok…
 - Amíg nem éled át őket nem tűnnek annak, de engem nagyon megrémisztenek.
 - Értem.
 - Chan hogy van?
 - Gondolom jól.
 - Tudja egyáltalán, hogy bent vagyok?
 - Hát… tudod, nem akartam, hogy Matt-el találkozzanak…
 - Mi a? Te komolyan inkább elmondtad Mattnek, hogy kórházban vagyok, mint a pasimnak?!
 - Nyugi Kira.
 - Nem nyugi! Te akkora hülye vagy! Nem hiszem el…
 - De Kira…
 - Te mit szólnál ahhoz, hogy ha mi összevesznénk és lenne egy csajod és Zackyék nekem szólnának és a csajodnak meg nem? De most komolyan! Hogy lehetsz ekkora egy barom? Szerinted, hogy fog esni Channek, hogy neki nem szóltatok? Mattet meg leszarom! Egyszer úgy is megismerték volna egy mást! Hívd fel!
 - Kira…
 - MOST!
 - Jól van… mi a száma?
 - Add ide a telefonom- a kis szekrényhez nyúlt és odaadta a telefonom, kikerestem a számot és Brian kezébe nyomtam a telefont.- Tessék-, megnyomta a hívás gombot és várt.
 - Szia, Brian vagyok Kira barátja…- vett egy mély levegőt.- Kira kórházban van… Még tegnap este hozták be… Több altatott vett be, mint kellett volna és azt hitték öngyilkos akart lenni… Rendben, szia…- letette.- Nem sokára itt van most indult.
 - Köszönöm- rámosolyogtam, letette a telefonom a szekrényre.- Gyere ide- nyújtottam felé a karom, megölelt.- Bocsi, hogy kiabáltam veled.
 - Te ne haragudj, hogy nem szóltam Channingnek.
 - Most már mindegy, már úgy is tudja.
 - Az ikrek, azt mondták, hogy ma délután minden képen bejönnek, tegnap nem tudtak, mert nem voltak itthon.
 - Oké. Már úgy is hiányoztak.

 Beszélgettünk, majd megérkezett Chan.
 - Akkor én kimegyek- mondta Brian, homlokon puszilt és kiment.
 - Szia-, mosolyogtam Chanre.
 - Hogy vagy?- ült le az ágy mellé, ahol eddig Brian ült.
 - Jól vagyok- megfogta a kezem.
 - Az álmok?
 - Ühüm, Brian azt mondta, hogy lehet pszichológushoz fognak küldeni. De nem akarok menni, fölöslegesnek tartom ezek csak álmok…
 - Még sem tudsz aludni tőlük.
 - Majd elmúlnak egyszer… remélem.
 - Biztosan- megsimogatta az arcom.

 Beszélgettünk, majd nem sokkal később újra elaludtam. Mikor felkeltem más is volt a szobában. Halk beszélgetést hallottam, kinyitottam a szemem és oldalra néztem Joelék voltak a szobában, felém néztek és egyből elmosolyodtak.
 - Kira! Örülünk, hogy jól vagy- mondták egyszerre és mindketten megöleltek.
 - Én is örülök.
 - Brian elmondta miért vetted, be a gyógyszereket. Komolyan… nem vagy normális…
 - Csak aludni akartam.
 - Ahjj buta lány! Többet ilyet ne csinálj!
 - Nem lesz több ilyen ígérem!
 - Jól van- mosolyogtak.

 Egésznap bent voltak, közben a többiek is bejöttek. Este megint csak Brian maradhatott bent velem. Sokáig beszélgettünk majd mindketten elaludtunk. Reggel nagy boldogsággal pakoltam össze a cuccaimat. Jó volt végre a saját ruháimban lenni. Mikor haza értem egyből a saját ágyamba vetettem magam. És ott is maradtam egy ideig, amíg meg nem szólalt a telefonom.