12. rész

Messziről láttam, hogy vannak a pályán, de még túl messze voltam, ahhoz, hogy bárkit felismerjek. A kezemmel átfésültem a hajam és megigazítottam a pólóm. Ahogy közeledtem egyre tisztábban, láttam a kosarazó alakokat és pár méter után, megláttam Chan hátát, most már biztosabb léptekkel elindultam feléjük. Még mindig háttal volt nekem, az egyik haverja rám nézett és szólt Channingnek, hogy feléjük tartok. Ő mosolyogva, de kicsit lepetten fordult hátra, integettem neki, ő meg elindult felém ki a pályáról. Megálltam az úton.

 - Szia-, köszönt mikor oda ért hozzám.
 - Szia-, átöleltem a nyakát, meglepődött, hogy megöleltem, de viszonozta.
 - Mi újság?- kérdezte.
 - Semmi különös- engedtem el.- Veled?
 - Velem sincs semmi. Hogyhogy itt vagy? És, hogyhogy arról jöttél?- hátra néztem.
 - Ja, hát Briannél aludtam és most jövök tőle és reméltem, hogy itt leszel és eljössz velem valahova, persze, ha nem baj, hogy itt hagyod a haverjaidat.
 - Dehogy is!- mosolygott.- Nem bánják. Mindjárt mehetünk, csak hozom a cuccom.
 - Oké- mosolyogtam.

 Odamentünk a pályához a fiúk köszöntek, visszaköszöntem közben Chan átvett egy másik trikót, istenem az a felsőtest! Felkapta a vállára a táskáját és elindultunk. Egymás mellett sétáltunk, nem nézelődtem féltem attól, hogy valaki olyat látok meg akit nem kéne.
 - Oké?- hallottam Chan hangját, jesszus ennyire nem figyeltem?
 - Mi? Bocsi nem figyeltem ne haragudj.
 - Csak annyit mondtam, hogy ugorjunk be hozzám egy percre, amíg lerakom a táskám- mosolygott.
 - Oké- visszamosolyogtam.

 Tovább mentünk felé. Egy hatalmas kertes házban lakott. A padlást leszámítva háromemeletes volt. Amint beléptünk a házba két kisgyerek rohant felénk egy kisfiú és egy valamivel idősebb kislány.
 - Chan!- rohant hozzá a kisfiú, Chan felkapta.
 - Szia, öcskös- a kislány átölelte a lábát.- Szia Veronica- simogatta meg a kislány fejét. A konyhából egy fekete hajú nő jött ki kezében egy konyharuhával.
 - Hogyhogy ilyen korán?- nézett a fiára majd meglátott és elmosolyodott.- Szia, én Lisa vagyok.
 - Jó napot, én Kira vagyok- oda jött hozzám és kezet nyújtott.
 - Ohh te vagy az, akiről Channing annyit mesél?- mosolygott.
 - Anya…- elmosolyodtam.
 - Ezek szerint- mondtam.
 - Maradj itt ebédre, nem sokára kész.
 - Jaj nem akarok zavarni.
 - Dehogy zavarsz- mosolygott.
 - Hát rendben, köszönöm.
 - Gyere addig „körbe” vezetlek.
 - Oké- mosolyogtam.

 Elindultunk az emeletre a kishúga, Veronica kicsit furcsán nézett rám és követett minket. Mikor felértünk az első emeletre az egyik ajtón kiszaladt egy tíz éves fiú mögötte, pedig egy idősebb lány.
 - Josh! A rohadt életbe add ide!
 - Vedd el, ha tudod!
 - Josh!...- rám nézett a lány.- Ohh szia-, kicsit elpirult.
 - Te vagy Kira?- kérdezte Josh.
 - Igen- mosolyogtam.
 - Josh- nyújtott kezet, aminek az lett a következménye, hogy a lány kitépte a kezéből a pólót.
 - Én Elizabeth vagyok- mosolygott és Ő is kezet nyújtott.
 - Na, jó gyere-, mondta Channing és tovább indultunk.

 Fölmentünk még egy emeletet. Ott csak az egyik szobából hallatszódott ki köhögés.
 - Csak az öcsém, meg van fázva-, mondta.
 - Hány testvéred van?
 - Hét- elkerekedett a szemem.
 - Aszta!- mosolyogtam.
 - És én vagyok a legidősebb- mosolygott, közben bementünk a szobájába.
 Teljesen más volt, mint amihez hozzá szoktam. A fiúk szobájából a zene áradt felém, de ebből a sport. Kosarasok, focisták képei, egy csomó foci és kosárlabda, kicsit rendetlen volt, de az én szobám se volt mindig épp a rend minta képe.
 - Bocsi a kupiért.
 - Ugyan, az én szobám néha rosszabb állapotban van, mint a tiéd- mosolyogtam. Leültem az ágyára.- Apukád hol van?- kinézett az ablakon.
 - Kint van a kertben- odamentem mellé az ablakhoz és én is kinéztem.

 Épp a füvet nyírta, volt ott más is egy tíz év körüli kis fiú volt lent a hinta ágyban és játszott valamivel. Megcsörrent a telefonom. Kivettem a zsebemből, Benji. Felvettem.
 - Szia.
 - Szia Kira- Joel is ott volt.
 - Igen?- előre féltem attól mit akarnak.
 - Mi van Mattel is veled?- kérdezte Benji.
 - Már, mint?
 - Jimmy mondta, hogy Syn neki ment miattad- Joel folytatta.
 - Így terjednek a hírek?- gúnyos volt a hangom.
 - Igen. Szóval mi van?
 - Mit tudtok?
 - Hát, ha úgy vesszük az egészet, mert Zackyvel is beszéltünk.
 - Istenem…- leültem az ágyra, Chan furcsán nézett.- De akkor tudjátok nem?
 - De és haragszunk is Mattre, de te is hülye voltál!
 - Én?!- csattantam fel.- Én még is miért?
 - Miért mentél át? És miért nem csöngettél vagy valami?
 - Persze tényleg legyen az én hibám!
 - Nem azt mondjuk, hogy a te hibád!
 - De igen azt mondjátok!- mérgemben felpattantam az ágyról.
 - Kira nyugodj meg. Nem a te hibád volt, de ha nem mentél volna át…
 - Ha nem mentem volna át akkor ez az egész, nem lenne, tudom. Mindenki boldog lenne. De nem így történt!
 - Nyugi!
 - Nincs nyugi! Tudod milyen szarul esik? Először Matt most meg Ti is ellenem fordultok!
 - Nem fordulunk ellened, egyszerűen csak nem értjük miért mentél át hozzá.
 - Én sem tudom- most már normális volt a hangom, visszaültem az ágyra.- Hülye voltam, na. Hittem neki, de becsapott, de többé már nem lesz ilyen. Elfelejtem ezt az egészet és mindent, ami vele kapcsolatos, nagyot csalódtam benne…

 - Hol vagy most?- kérdezték egyszerre.

 - Channingnél.
 - Zacky azt mondta Briannél vagy.
 - Ott is voltam, de az óta már elmentem- csöngettek a háttérben.
 - Mindjárt jövők, kinyitom-, mondta Joel.- Matt? Hát te?
 - Kira hol van?
 - Jaj Benji ne mondjátok, meg hol vagyok.
 - Nem fogjuk, de most akkor leteszlek. Szia.
 - Köszi, szia- letettük.- Ahjj- hátra dőltem és a kezem ráraktam az arcomra.
 - Baj van?
 - Valami olyasmi. Mindegy- felültem- ez ilyen „családi” probléma, nem szeretnék róla beszélni.
 - Rendben- rámosolyogtam, visszamosolygott.
 - Gyerekek! Ebéd!- hallottuk Lisa hangját.
 - Gyere, menjünk, nem szereti, ha sokat kell várni.
 - Oké.

 Lementünk a fölszintre, egy hatalmas asztalt ültünk körbe, tele kajával.  Nem volt szokatlan ez az egész szitu, a fiúkkal is ez szokott lenni, csak ott kilencen vagyunk nem tízen, de egy ember ide vagy oda. Jó volt látni egy ilyen boldog családi környezetett. Bár csak nálunk is ilyen lenne… Mindegy ezen ne gondolkozzunk.
 - És Kira- felnéztem a tányéromból a hang felé, Chan anyukája szólt.- Te merre laksz?
 - Ohh hát én innen kábé húsz percre gyalog. Van az nagy kertváros.
 - Igen.
 - Na, ott lakom.
 - De azok nagyon drága házak nem?- kérdezte Veronica.
 - Hát apukámnak van egy saját cége, és ezzel sokat keres, nem mondom, hogy gazdagok vagyunk, mert nem, de semmiben nem szenvedünk hiányt.
 - Akkor gondolom apukád, sokat dolgozik.
 - Alig van otthon. Szinte nem is ismerem, nyolc éves korom óta alig jár haza. Van egy két éves húgom neki még rosszabb vele még annyit, se foglalkozik, mint velem régebben, de nincs mit tenni, ha neki fontosabb a munkája, mint a családja… el kell fogadni- megvontam a vállam.
 Ezután kisebb csönd állt be, majd inkább áttértünk más témákra. Megcsörrent a telefonom.
 - Elnézést- kivettem a zsebemből.- Nem baj, ha felveszem?
 - Dehogy is.
 - Köszönöm- kimentem a konyhából.- Szia Brian.
 - Szia, hol vagy?- aggodalom ült a hangjában.
 - Channél. Miért?
 - Anya mondta, hogy elrohantál, és nem voltál se otthon se az ikreknél.
 - Tudom. Nem rég beszéltem velük, pont akkor állított be hozzájuk Matt.
 - Találkoztam vele. Miért mentél el?
 - Nem tudom. Zacky felhívott, hogy még is mi van, mert megütötted Mattet.
 - Ja. Szép nagy lila monoklija lesz- nevetett, vele nevettem, de éreztem, hogy végig folyik egy könnycsepp az arcomon, gyorsan letöröltem.- Jó hallani, hogy nevetsz-, elmosolyodtam.- Meddig maradsz?
 - Nem tudom. De nem hiszem, hogy itt maradok éjszakára bunkóság, lenne.
 - És hova mész?
 - Valószínűleg haza. Apa nincs otthon üzleti útra ment, szóval vele nem lesz gond. Anya nem fog kérdezősködni, Em meg még kicsi, max annyit fog az egészből érteni, hogy rossz napom van.
 - Rendben leszel?

 - Igen, csak egy ideig ne kelljen találkoznom Mattel. Túl teszem magam rajta és kész, persze fájni fog, de nem tudok mit csinálni ez van. Bár nem gondoltam volna, hogy ilyenre képes. Mindegy… majd lesz valahogy.
 - Majd lesz valahogy- ismételte.
 - Most megyek. Szia.
 - Szia vigyázz magadra. Szeretlek.
 - Én is szeretlek, szia-, visszamentem az asztalhoz.- Bocsánat, csak az egyik barátom.
 - Nincs semmi baj- mosolygott Chan apukája.

 Folytattuk az ebédet, majd miután végeztünk Chan mondta, hogy menjünk el sétálni. Mivel Matt nem erre lakik, és nem hiszem, hogy Brian felé venné az irányt így nyugodt szívvel indultam el. Sötétedésig sétálgattunk kint, sokat voltam erre Briannel így nem volt nehéz tájékozódni. Volt egy hely, amit én mutattam meg Channingnek pedig Ő is, itt lakik egy ideje még se ismerte. Belenyúltam a farzsebembe és valami hidegfémhez értem. Megmarkoltam és kivettem a zsebemből. Nem hittem a szememnek. A két éve elveszett ezüst karkötőm volt az, amit még Mattől kaptam a 15ik szülinapomra és volt rajta öt apró csörgő öt apró ékkővel.
 - Istenem.
 - Baj van?- nézett hátra Chan mert én közben megálltam és Ő tovább ment.
 - Nincs, csak… két éve keresem ezt a karkötőt erre végig ebben a nadrágomban volt- mosolygott.- Felrakod rám, ha megkérlek?
 - Persze-, oda jött.

 A kezébe adtam, egy kisebb bénázással a sötét miatt, de sikerült felraknia.
 - Köszönöm- megpusziltam.
 - Nincs mit- mosolygott.

 Tovább indultunk és haza kísért.
 - Köszönöm a mai napot, jól éreztem magam. Nagyon kedves a családod. És sajnálom, hogy elrángattalak a barátaidtól.
 - Nem baj, tényleg- mosolygott.- Úgy is mindig velük vagyok.
 - Akkor jó éjszakát.
 - Jó éjszakát- lábujjhegyre álltam és adtam egy puszit az arcára.

 Bementem a házba, szerencsére anyu aludt. Kinéztem az ablakon és láttam, ahogy Chan örömében boxol a levegőben és ugrándozik hatalmas vigyorral az arcán, elmosolyodtam, nem gondoltam volna, hogy valaha is ennyire tetszeni fogok egy fiúnak. Elfordultam az ablaktól és a karkötőmet nézegettem. Pár perc múlva újra kinéztem az ablakon, Chan már nem volt sehol. Fogtam magam és kimentem az utcára. Elővettem a telefonom, öt nem fogadott Mattől. Kitöröltem és mentem tovább.